Hol volt, hol nem volt, aztán egyszercsak megint lett egy Dr. Pálinkás József, immár egy kultuszminiszteri tisztséggel a háta mögött, legújabban a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségében. Aminek a velejárója ilyen esetekben, feladni az éppen aktuális politikai pályát (elvileg), mert a kettő nem egyeztethető össze.
Egy Vizi E. Szilveszter nevével fémjelzett ciklust követően az ő személyében érkezett el reményeim szerint a várva várt pillanat. Igyekeztem tapintatosan visszafogott lenni és nem kopogtam az MTA elnök ajtaján kinevezése első napjaiban, hanem némi kivárással csak a 2009-es esztendő elején kértem tőle afféle szürke kisemberes meghallgatást, írásban részletesen előadva számára látogatásom és tanácskérési szándékom okát.
Milyenek az elnökök, ha nem rangbéli szólítja meg őket (esetleg a nimbuszukat fényező sajtó), általában átpasszolják a labdát valamelyik helyettesük asztalára, miként ez esetemben is történt.
Pálinkás József egyik helyettesét, Dr. Maróth Miklós professzor urat bízta meg szerénységem, illetve a velem együtt tartók fogadására. Hogy hogysem, az MTA által megadott időpontra úgy jött ki a lépés, hogy sajnos nem tudtam megjelenni a megbízott prominens előtt, így mivel otrombaságnak tartottam volna a megjelenést átnapolni, az általam felkért és előre jelzett három személyből ketten tettek látogatást a tudomány házában. Őket az MTA elnökhelyettese illő módon fogadta és meghallgatta, azzal nyugtázva a köztük zajló beszélgetést, hogy megteszik ami megtehető.
Ezt követően elmúlt mintegy három hónap.
Pálinkás úr, nem nézne szembe önmagával?
Hány orcája, hány köpönyege van magának?
Folytatása következik >>>>>>>>>>>>>
